Négysorosak
Mezey Katalin: Credo
Baranyi Ferenc: Ne adja az isten
Henri Michaux: Prózaversek
Devecseri Gábor: Erdő
Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamentekercsekre
Weöres Sándor: Nincs menekvls
Ne legyen hiú életcélod
elérhetetlen végtelen,
de élj úgy, hogy ha majd meghaltál,
a hiányoddal légy jelen.
(Ismeretlen)
A bizalom aranyfonál,
mely ha egyszer elszakad,
összekötni lehet ugyan,
de a csomó megmarad.
(Petőfi Sándor)
Mert ami egyszer végbement,
nem másít azon semmi rend:
se Isten, se az ördögök!
Múlónak látszik és örök.
(Weöres Sándor)
Magamat magamhoz mérve,
semmi okom a kétségbeesésre.
De ha magamat MAGAMHOZ mérem,
a halálomig csúszhatok térden.
(Fodor Ákos)
Axióma
Akiben Isten hisz,
teljesen mindegy, hogy
hisz-e Istenben.
(Fodor Ákos)
*****
Baranyi Ferenc: Ne adja az Isten
Már nem vetem meg. Már csak szánom őket.
A megvásárolt együttműködőket,
a megfélemlített meghunyászkodókat,
a lankadatlan buzgalmú nyalókat.
Szánom őket, mivel infláció van:
harminc ezüst nem összeg euróban,
a megfélemlítők is berezelnek,
s szaros hátsón kisiklanak a nyelvek.
A megvetés nem mindig megalázás,
dacot szülhet, a rosszért hős kiállást,
de megbélyegzett lesz a szánalomtól,
ki hitványságát mentegetve hódol.
Elkeserít az elprédált jövendő,
túl sok a szánandó, a megvetendő,
én már az Úristent csak arra kérem:
ne hagyja, hogy megútáljam népem.
***
Henri Michaux: Prózaversek
A sikló, amely rátekeredik
egy egérre, nem a játékért teszi.
Válasz ez – a bekövetkező tápanyag-
felvételen túl – zsiradékokból,
fehérjékből, emészthető ásványi
sókból álló szervezete követelésére.
Kétségkívül, kétségkívül.
De bizonyára a válasz, amit
önmagának ad a sikló, szebb,
megindítóbb, méltóságteljesebb,
izgatóbb, szertartásosabb, szentebb
tán, és biztosan „siklóbb”.
----
Egy víznélküli országban mi
teremtődhet a szomjúságból?
A büszkeség. Ha a nép képes rá.
----
Egy fejlett civilizációjú társada-
lomban a kegyetlenség, a gyű-
lölet és a hatalom számára nél-
külözhetetlen, ha fennmaradni
akar, hogy álcázza magát, újra
felismervén a mimikri erényeit.
Az ellentettjükben álcázás lesz a
legelterjedtebb. Kétségtelen –
ezért kinyilatkoztatóan beszélni,
csakhogy mások nevében, aki-
ket a gyűlölködő tehet legjob-
ban próbára, ronthat, béklyóz-
hat, béníthat. Erről az oldalról
neked ezt kell elvárnod.
Fordította: Juhász Katalin
*****
Devecseri Gábor: Erdő
Az emberélet útjának felén
egy nagy, sötét erdő jutott belém:
a közelgő halálnak tudata.
Sok ágbogával, ágával növekszik,
s én hordozom, ha nem tetszik, ha tetszik.
Nem szörny, maszk, lópata,
kívülről jövő rém ez a tudat:
erdő szívem égboltja alatt.
Susog szelíden, mert hálás nekem,
egy levele sem sarjad nélkülem.
*****
Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamentekercsekre
1
én a fáraó írnoka
ezennel kijelentem
bár kényszerítettek soha
semmit se szépítettem
utáltam mit a hivatal
naponta rámrótt
packázásaival
a gyáva elöljárót
s mert szóval szólnom nem lehet
s mert törvény sincs mi védene
kivághatják a nyelvem
a számadások szélire
versekbe szedtem amiket
le kellett volna nyelnem
2
a fáraó nem hallgatott
a geométerekre
maga döntött s az alapot
túlméretezte
aki tehette megszökött
hiába hajcsárolják
a népet a felügyelők
rabszolgákat a szolgák
nem jön össze a mű pedig
az idő egyre sürget
a munkát már csak mímelik
az arra kényszerültek
bőrük akár a pergamen
melyre írom az énekem
3
olykor ha nem néztek oda
arról is maszekoltam
ami a való s a csoda
közötti félúton van
egy boldogtalan szárnyanincs
madárról kinek párja
egy áhított de lábanincs
égi madárka
egy virágról nem ismerem
csak az illatát érzem
arról amiben idelenn
s odafenn se lesz részem
arról ami már szerelem
s még nem bánat egészen
4
írónádamat leteszem
mintsem vályogból sziklát
hazudni legyek kénytelen
vakuljon ha vakítják
s higgye hogy véghezvihető
s törvénye szerint élnek
a kéjt csak kínzásban lelő
alattomos heréltek
és hallgassa az éjben
hallgassa hogy zokognak
hallgassa örök ébren
hallgassa hogy jajongnak
a nagy mű érdekében
szülésre parancsoltak
5
írónádamat letevém
és elfújtam a mécset
időm egy imbolygó tevén
a sivatagnak léptet
ami belőle mérhető
becsülettel kimértem
most elhágy engem az idő
elporoszkál se érdem
se fortély soha vissza nem
hozhatja mit a teve visz
ennyire tellett istenem
szikkadok holtraváltan
egy elfuserált piramis
fullasztó árnyékában
1985
*****
Nem voltam százezer éven át,
s százezer évig – többé már – nem leszek.
Nem ismerem az őseim sorát,
s az unokám nem ismer engemet.
A lánc egyetlen láncszemének lenni,
de amíg – érezve, tudva – mint az isten,
akinek csak kéznyomára lelni
könnyű, mégis minden azt sugallja: nincsen.
A lánc egyetlen láncszemének lenni,
a nincsből jőve, s oda visszatérőn,
a véletlen nászából megszületni
mindenben bizonyosságot igénylőn:
van-e kajánabb csapda a tudatnál?
van-e fájóbb a lét-nemlét sebénél,
melyet gyógyítani jobb gyógyszerészre vágynál
az egyedül létező létezésnél?
Járva mindig az idő hegygerincén,
az idő végtelenített futószalagján,
átlépni nem tudva a nagy kelepcén,
át nem látni a kozmosz színdarabján!
Higgyek a tudhatónál tudatlanabb jelenben?
vagy a folyvást szétfoszló tudományban?
önmagukat cáfoló tételekben?
Higgyek az anyagelvben vagy a misztikában?
Higgyek a foghatóban: most vagyok csak,
és ennél nagyobb bajom már nem eshet?
És hogy a létben működő hatalmak
szeszélye adja-veszi ezt a percet?
Míg értelmemet, mint a lukas mércét
mártom a fel nem fogható valóba,
mert nincs elmémhez igazodó lépték,
és tudásom a fölszínt araszolja?
Higgyem, hogy az élet pókerjátszma,
az van fölül, aki jobban blöfföl,
aki fölényesen magyarázza,
azt, ami csak néz ránk a jövőből?
Olcsó hittel vagy hamis tudással
zsírozzam le az élet húslevessét,
az egy alkalom feloldozásával
ragadjam meg mindig a kellemessét?
Mert nincs erkölcs, mi számon kérne bármit,
ha a hatalmad takarója hosszú,
csak az ügyetlent, s aki rosszul számít,
éri utól az emberi bosszú?
Nem tudok mást, mint hogy nem tudom
a választ: mi, miért és mikor vetett fel
a nemlét tengeréből – furcsa lény,
fájó szívvel, küszködő értelemmel –
élni, nem a győzelmes tudásért,
s nem bízva semmiféle végtelenben,
csupán az egyszeri élet-ruháért,
csupán az ősök lépteit követve.
Átörökíteni, amit az elődök
a fajta vigaszára felkutattak,
nem hinni erős várat, sem erődöt,
anyaga lenni csak a folyamatnak.
Élni csupán azért, mert megszülettem,
nem hazudva magasabb célt, okot,
noha élet-halál kérdése így kegyetlen,
és véglegesnek tudom, hogy meghalok.
Élni az élet játékszereként,
ahogy valóban – és mégsem akárhogy,
az idő régi keresztrejtvényeként –
mégse tűrve akármiféle jármot.
Élni az ősi összetartozásért,
nem mások rovására, s nem más helyett,
fenntartani ezt a kétes, kiélt
jobb híján létező tenyészetet.
***
Ne azt a nemzetet csodáld,
mely hadonászva, kiabálva
egy új téboly jelszavát kitalálja
s fejére gyűjti a halált –
ó, azt csodáld nagyon,
mely ki tud maradni a táncból!
mert századunk harsogó tébolyából
nincs más menekvés, mint bölcs
nyugalom
****