Az embernek hinnie kell, hogy valamihez tehetsége van,
és azt a valamit el kell érnie, kerüljön bármibe.
(Madame Curie)

Jézus szerető Atyja kiválasztott közvetítőjének tudta magát: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik”. Méghozzá nagyon hamar: „Bizony mondom nektek: az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában” – mondta.^[1] Miért akart volna úja vallást alapítani arra rövid időre?

    A legújabb Teológia* feladni látszik a dogmát: „Hogy az Egyház* jézusi alapítású intézmény… az újabb egzegézisben több okból is kérdésessé vált. … Jézus célja az egész nép egybegyűjtése… a beköszöntő Isten országára… nem akart új vallási közösséget alapítani… Izraelen belül.”^[2]

A Biblia tudósít róla, hogy a feltámadási események után, az árván maradt apostolok sorshúzással megválasztották Mátyást tizenkettediknek, de a térítő tevékenység csak a Szentlélek újabb sugalmazására indult meg.^[3] Ám akik „megtértek”, szó szerint vették Jézus szavait, ezért vagyonközösségeket alapítottak, várták a beígért közeli világvégét és a parúziát: Jézus második eljövetelét. Az Egyház szereti „őskeresztényeknek” nevezni a gyülekezetek tagjait, noha nekik maguknak fogalmuk sem volt róla, hogy ők „keresztények”.

Az igaz hit lassan formálódott, a Jézus-követő vallás halálra volt ítélve. Aligha tudnánk ma valamit is Jézusról, ha a Szentlélek harmadszor is közbe nem lép.

Pálfordulás

Az 1. század második negyedében – a megszaporodó lázongások miatt –, erősen üldözték az új vallás követőit, akik nem is titkolták ellen­séges érzületüket.

Élt akkoriban egy Saul nevezetű, tarzusi születésű, görögös műveltségű, szigorú farizeusi hitű, rabbinak készülő, am­biciózus, zsidó fiatalember. Mivel féltette az ősi zsidó vallást, meg talán politikai célokkal is, igencsak buz­gólkodott a Jézus-követő zsidó szekták felszámolásában; ecélból indult az egyik központjuknak tartott Damaszkuszba is. Akkor még nem tudta, hogy a Szentlélek világtörténelmi szerepre válasz­totta ki.

De hamarosan megtudta. Egy „csodás” fényjelenség hatására megvilágosodott, és látomása annyira megrázta, hogy ádáz keresztényüldözőből egy új vallás megalapítójává lett, és zsidó neve helyett a latinos Pault használta.^[4] Erős egyénisége és műveltsége révén tekintélye még Péterét is elhomályosította, így érthető, hogy a későbbi századok során bekerült a Jézus-vá­lasztotta apostolok közösségébe – tizenharmadikként.^[5]

Új vallás születik

Pál szilárdan hitte, hogy Jézus volt a Krisztus, a zsidók várva-várt Messiása;^[6] őt Isten Fiának és Megváltónak hirdette, aki életét áldozta, hogy kiszabadítsa a zsidókat bűneik és a rómaiak rabságából. Khrisztianosz csak az lehetett, aki ezt elfogadta, és életét ezek tanításához igazította; ők haláluk után elnyerik az örök boldogságot.^[7]

Ennél azonban messze tovább ment: úgy érezte, hogy feladatául kapta az egész Római Birodalomban elterjeszteni a látomásában felismert alapvető igazságot: a zsidó Messiás nemcsak a zsidókért áldozta életét! Sőt túllépett a „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” jézusi tanításon, mert nála a szeretet már nemcsak zsidókra, hanem a közösség (megkeresztelkedett) testvér tagjaira is kiterjedt: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, … körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben.” Ha ellenségeid iránt is szeretettel vagy , „izzó parazsat raksz a fejére!” – tanította.^[8]

Talán még nem is sejtette, hogy ezzel saját fejére is „izzó parazsat rakott”, mert engesztelhetetlen ellenfelévé tette a Jézus-követő, ám a Törvényt tisztelő, zsidó kortársait.^[9]

Intelligenciája és szervezőképessége révén, Pál úgyszól­ván pillanatok alatt felismerte a bajok gyökereit, de ha­mar megtalálta a gyógymódokat is:

• Mindenekelőtt el kellett altatni a hatalom gyanakvását. A tanítás középpont­jába került a minden ember egyenlő – nem ugyan itt a földön, hanem Isten előtt a másvilágon. Az eredmény nem maradt el: az új hitet elfogadók száma egyre nőtt, s ezzel együtt nőtt az elnézőbb és türelme­sebb magatartás is.
• Egyidejűleg sürgősen át kel­lett értelmezni a tanítást. A parúzia nyilvánvaló elmaradása miatt a világvége a távoli jövőbe tolódott, a megváltás pedig megtisztulást jelentett a bűnöktől, és ígéretet a túlvilági boldogságra. Pál elsősorban a lenézett „pogányokat” (= prozeliták) akarta megtéríteni, és kieszközölte számukra a felmentést a Mózesi törvények betartása alól.
• Harmadik fontos feladat volt elszakadni a zsidó vallási kötelékektől. Pál rájött, hogy a zsidóság többsége nem fogadja el tanítását, de kitért a piszkálódások elől, és inkább az elit tagjait akarta megnyerni, hogy megszilárduljanak az új közösségek anyagi alapjai, és távollétében legyenek, akik összetartják a közösségeket.^[10]

        Ezzel együtt Pál kerülte a nyílt ellenségeskedést a hithű zsidókkal: „Ők az evangéliumot tekintve ellenségek, a ti javatokra, de a kiválasztás szerint kedvesek, az ősökért.” Viszont saját szerepét felértékelte: „Én éppúgy megbízatást kaptam az evangélium hirdetésére a körülmetéletlenek, mint ahogy Péter a körülmetéltek körében” – vallotta. Három nagy térítő útján bejárta a Római Birodalom keleti tartományait, és számos keresztény közösséget alapított, miközben kinevelte tanítványait is. Segítségükkel valójában ő terjesztette el az új hitet a pogányok között, és néhány év múltán joggal mondhatta: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban.”^[11]

Tulajdonképpen ezzel született meg a kereszténység.

Az ortodox zsi­dók azonban sohasem adták fel a Törvényt, gyűlölték Pált, árulónak tartották, (tulajdonképpen nem is alaptalanul, hiszen a hithű Jézus tanításának humanitárius elemeit felhasználva valóban új vallást alapított). Ezért rendre megbolygatták a „keresztény” közösségeket, felszítva a hitviták lángját. Későbbi (60 k.) Jeruzsálemi tartózkodása során, csak a római helyőrség mentette meg Pált a lincseléstől, aki végül is – római polgárként – igazának megvédése érdekében a császárhoz fordult segítségért.^[12]

A sors fintora, hogy Rómába „előzetes letartóztatásban” jutott el; nem egészen úgy, ahogyan nagy nyugati (itáliai és hispániai) útjait tervezte. De az ottaniakat nem tudta maga mellé állítani, Magára maradva, a Néró-féle üldözések során elfogták, és 3 évi rabság után kivégezték.

A paulinusok

Minden eredményt azért mégsem lehet a Szent Pál apostollá lett Paulnak tu­lajdonítani. Nagysága abban is megmutatkozik, hogy híveiből iskolát tudott szer­vezni maga köré, akik halála után tovább terjesztették az új vallást. A „pauli­nu­sok” felismerték, hogy a legnagyobb veszély a szektásodás. Sürgősen kidolgozták tehát az egységes tanrendszert, és ezzel együtt úgy válogatták, il­letve írták-szerkesztették át a korábbi keresztény iratokat, hogy a megváltozott viszonyo­kat tükrözzék; sőt, ezt tüntették fel Jézus eredeti tanításának. A Biblia – lé­nyegét tekintve a mai szöveggel – 130-150 körül állt össze.

A paulinusok azt is észrevették, hogy szükség van a szétszórt közösségek egységes irányítására. Helyi vezetőknek ki­válóan alkalmasnak látszottak a kezdetben csak pénztáros püspökök, akik fokozatosan magukhoz ragadták a vezetést, hiszen hatalmuk amúgy is egyre nőtt, ahogyan gazdagodtak az egyes csoportok. Ezzel csírájában létrejött a püspöki tanító és papszentelő hatalom.

A püspökök kezdetben mind egyenrangúak voltak, a kereszténység terjedésével azonban megváltozott a helyzet: a gazda­gabb, főleg a központi szerepű helységek egyházközségeinek püspökei az egyházon belül is magasabb rangra emelkedtek. Így lett az „egysze­rű” püspök elöljárója a nagyvárosi főpüspök – az érsek –, miközben ő maga a fő­városi metropolita, aki viszont a tartományi pátriárka alá tartozott.

Tudjuk a történelemből, hogy – noha általában megtűrték őket – egyes csá­szá­rok a birodalom egységét féltve, keményen üldözték a keresztényeket, mivel nyíltan megtagadták a hivatalos állami isteneket, és ezzel megbontották az ural­kodó – különben toleráns – vallásideológiai egyensúlyt.

A római püspök-pátriárkák törekvése, hogy kompromisszumot kössenek a császársággal, utóvégre is sikerrel járt. I. (Nagy) Konstantin császár 313-ban kiadott nevezetes milánói (türelmi) rendeletével felvette a kereszténysé­get a hivatalosan elismert vallások közé, és ő maga is megkeresztelkedett. Ettől kezdve bőkezű adományokkal gazdagította, eleinte csak a római, majd az efezusi patriarchátusból lett bizánci (később konstantinápolyi) egyházat.

Az ő adománya többek között a Lateráni palota, amely 1100 éven át volt a római pápák lakhelye. Cserében keményen beleszólt az egyház belügyeibe, többek között ő hívta össze nikaiai nyári palotájában az első egyetemes zsinatot, amely­nek munkarendjét is előírta.

Ezzel valóban elindult világhódító útjára a kereszténység. Szinte azonnal el­felejtette az üldöztetés keserűségeit, és legott hevesen üldözni kezdett minden más vallást. A türelmetlenség odáig fajult, hogy Theodosius császár a keresz­ténységet 380-ban kötelező államvallássá nyilvánította.

Elmélkedések

Az 1. században nagyarányú társadalmi átrendeződés zajlott: vidéki és kisvárosi tömegek költöztek nagyobb városokba, ahol idegenként, magukra maradva éltek, reménytelen szeretethiányban. A keresztény közösségekben viszont erős kapcsolatok alakultak ki a „testvérek” között: ételt adtak az éhezőknek, támogatták a rászorulókat, ápolták a betegeket, míg a testvéri szeretet némileg pótolta az elvesztett család hiányát, a vallás pedig reményt nyújtott a halál utáni boldogságra, valahol egy másik világban.

A közösségekhez ugyan bárki csatlakozhatott – akár vagyontalanok is –, a vonzó üzenet elfogadása azonban önmagában nem volt elég: a tagoktól elvárták, hogy szigorúan betartsák a vallási és az erkölcsi szabályokat, valamint tőlük telhetően járuljanak hozzá a közösség fennmaradásához. A sikert az is előmozdította, hogy a tehetségesebb római uralkodók támogatták a Birodalom egységét erősítő vallási tömegmozgalmakat, rájuk hagyva, hogy az erősebb fojtsa meg vetélytársát.

Pál „menedzseri” képességeit tanúsítja, hogy a korabeli „távközlés” hiányosságait levelezéssel pótolta, az idegen városokban pedig igénybe vette a diaszpórában élő zsidóság vallási és kereskedelmi hálózatának szolgáltatásait – némi elvi megalkuvással. Bár eredetileg csak Jézust Krisztusként elismerő zsidó vallást akart, Mózes-hitű hittársainak áttörhetetlen ellenállásába (és támadásaiba) ütközve átváltott a megkeresztelteket tömörítő nemzetközi vallásosságra. De azt nyilvánvalóvá tette, hogy sajtmagát tekinti az új vallás legfőbb vezetőjének: „Aki prófétának vagy lelki adománnyal megáldottnak tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az Úr akarata.”^[13]

Amikor Pál meghalt, még nem sejthette, hogy az általa elvetett magocskából a zsidó eredetét szívesen „elfelejtő”, világhódító kereszténység bontakozik majd ki, ám műve túlélte. Jóllehet a mai teológia görcsösen tagadja, a kereszténység bölcsője nem Rómában ringott, hanem a „körül­metéletlenek” gyülekezeteiben, és ha egyáltalán beszélhetünk alapítóról, – hiszen sokféle közösségből, ellentmondó hitű képviselőinek sokszor ádáz vitáiban bontakozott ki –, akkor az Pál volt, a tizenharmadik apostol.

Töprengenivalónak azért megmaradt, hogy a miden embert gyermekeként szerető Isten, miért mégis a bosszúálló és féltékeny Jahve saját kiválasztott népének fiaira bízta a kereszténység kialakítását?

Részletesebben : A tizenharmadik apostol

Jegyzetek

^[1] Máté evangéliuma: Mt 5,18, illetve Mt 16,28.
^[2] DKK 2/56-57. oldal.
^[3] Apostolok Cselekedetei: ApCsel 1,23-26 és ApCsel 2,1-4.
^[4] Hívőként persze úgy is lehet értelmezni a pálfordulást, hogy Saul agyában a Szentlélek idézte elő (akár villám segítségével is) a látomást generáló agyi folyamatokat,– végül is Isten választja meg, miként üzen. A tények magyarázata világnézeti kérdés. A „pálfordulás” ellentmondásos bibliai leírása azonban inkább kétségeket támaszt, mintsem megerősíti a látomás valódiságát.  Hatása oly nagy volt, hogy az ilyen 180°-os eszmei irányváltást azóta is pál­fordulásnak nevezik. (V.ö. ApCsel 9,3-8, illetve ApCsel 22,9.)
^[5] Hogy kit szorí­tott ki, soha­sem fogjuk megtudni, mert az Egyház szemérmesen hallgat róla, más­tól meg ugyan kitől lehetne megkérdezni? Viszont tény, hogy mindenkor 12 apostolról beszél, és a 2. századtól kezdve Szent Pál egyenrangú tiszteletben részesül Szent Péter­rel, – kivéve egy dolgot: a pápaságot, de ez már másik történet.
^[6] Khrisztosz (<görög>) = Messiah (<héber>) = a felkent (egy feladatra kiválasztott).
^[7] Tesszaloniki első levél: 1Tessz 4,15
.^[8] Kolosszei levél: Kol 3,11. illetve  Római levél: Róm 12,29.
^[9] Mt 22.39, illetve Jn 13,34.
^[10] Tudjuk, hogy Pál sátorkészítő volt (ApCsel 18,30), a sátor pedig akkoriban a lakókocsit pótolta a módosabb kereskedők számára; így került kapcsolatba a „felső tízezerrel”.
^[11] Rendre:  Róm 11,28; Gal 2,7; 1Kor 4,15.
^[12] Pál és a Mózes-hitű zsidók viszályainak részleteit lásd ApCsel 21,17 – 26,32.
^[13] 1Kor 14,37.